A hypermetrópia, azaz távollátás egyfajta látászavart feltételez, amiben a szem alkalmazkodása nélkül a közeli tárgyakról nem keletkezik éles kép az ideghártyán. Persze mindez egy művész szűrőjén keresztül nézve szándékoltan hipotetikus felvetés.

A “túllátás” mint kifejezés jelentheti akár a homályos jövő portretizálását, illetve azt is, hogy az alkotók által felvetett társadalmi problémák fókuszában elsősorban nem a kényszeres együttélés indukálta indulatok, hanem a humánum áll. Sőt, ezen az úton haladva akár azt is, hogy az adott egyénen túllátva mennyiben fedi le a közvetíteni kívánt virtuális személyiség a valódit. Vajon a virtuális szociális közegben lézengve a tökéletes(nek látszó) élet iránti olthatatlan vágy milyen torzulásokat idéz elő a valódi életünkben, a személyiségünkben? Mennyire vagyunk kellően aktív esztétikai eszközökkel felfegyverkezve a virtualitásban közszemlére tehető életpillanatok leképezéséhez? Lehete művészet, hogy többé vagy kevésbé nyilvánvaló hazugságot kívánunk valóságként kommunikálni? Vizsgálódásunk tárgya elsősorban ennek mikéntje, a mód, ahogy a virtuális térben megnyilvánulunk.

Művészeti szempontból a két kiállító művész Bánki Ákos és Gyarmati Zsolt elsősorban azt helyezi az érdeklődése homlokterébe, hogy miként viszonyul a művész szubjektuma a reális és virtuális világ dolgaihoz, ez a viszony létezik-e egyáltalán? Hogyan válhat, válhat-e egyáltalán az így összegyűjtött információ tudássá a művész szűrőjén keresztül? Az így szintetizált ismerethalmaz gyakran tartalmaz önellentmondásokat. Ugyanis míg a valós tér fogyasztási struktúrája egyfajta állandó kényszerként elidegeníti a társas kapcsolatokat és jellemzően irracionális, addig a virtualitásban turbó módba kapcsolva osztjuk meg intimitásunk minden apró rezdülését.

A kiállítók más vizuális textust használva mutatják be, mit sikerült szintetizálniuk saját egyéni

szűrőjükön keresztül, és ez hogyan öltött alkotásaikban testet.