EGY/KOR | Különutak és kivonulás a konszolidáció idején
Törekvés az egyensúlyra | Blaskó János művei

Blaskó János tárlatának különlegessége a képek intimitásában rejlik. Ha az alkotásnak létezik oka, akkor az nem a siker, hanem a visszahúzódó, magának a művésznek és szűk környezetének szóló gesztus. A lényege önmagában a folyamat, a kísérletezés. Ez a művészetszemlélet a keleti alkotásfilozófia felé tekint, abba a világba, ahol a mester saját gondolatait költészetbe foglalja, és meditatív, mély spirituális élményeket él át. Ehhez csend, magány és kiegyensúlyozott személyiség szükséges.

Blaskó János is ilyen lehetett. 1919-ben született Debrecenben, az Országos Királyi Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol mesterei Glatz Oszkár és Burghardt Rezső voltak. Tőlük sajátította el a színek elevenségét, a formaalkotást és a kompozíciós készséget. Rajztanárként helyezkedett el, oktatott a Lónyay utcai Református Gimnáziumban, a Pedagógiai Főiskola gyakorlóiskoláiban és általános iskolákban is. 1962–1981 között az Egri Pedagógiai Főiskola rajzi tanszékének tanára, tanszékvezetője volt. Egykori hallgatói, tanítványai jó szívvel emlékeznek vissza rá, s egy olyan tanáregyéniséget idéznek fel, aki szabad művészeti légkört biztosított számukra az alkotáshoz. Ismert tanítványai között találjuk Csáji Attilát, Földi Pétert, Cseh Tamást, Türk Pétert és Finta Józsefet. Egyéni kiállításait többnyire Egerben rendezte. Az 1977-es műcsarnoki tárlatát Finta József megnyitóbeszéde vezette föl. Külföldön 1965-ben Milánóban, 1971-ben Firenzében és 1973-ban Kassán állított ki, ahol szép sikereket ért el, munkái így külföldi gyűjteményekbe is bekerülhettek. A művészek többségével ellentétben nem eladásra készítette a munkáit, művészetéből nem akart megélni. A tanításon keresztül adta át az ismereteit hallgatók generációinak. Az életműből kiválasztott negyven festmény révén a Műcsarnok tárlata Blaskó János életművének bemutatásán túl egy késői, ám tiszteletteljes főhajtás a tanító mester előtt.