Losonczy István a legélesebben kérdez rá a valós képsík és a fiktív térmélység festői viszonyrendszerére. Mint a lemezjátszó hangszedője a mikrobarázdában, a nyúlenyvvel edzett vászon szövését tűecsettel követve, magas minőségű, különlegesen soványra hígítható olajalapozóval festek fel egyszerű fehér zebracsíkokat, fokozottan ügyelve arra, hogy a festékrétegek a lehető legvékonyabbak legyenek, belesimuljanak a hordozójukba, mintha eleve, anyagában képeznék részét annak.

 

 

A peremlét szociológiai fogalomból Erdélyi kezén festészeti metafórává válik, a festészet mint gesztus, a festészet mint akció a valódi képmező peremén, élén nyilatkozik meg, az él lesz érzékivé, mintha Jackson Pollock kikúszna a partvonalra… (élbenjárás)…

 

A keret éppen nem izolál és véd, ahogy Reinhard „követeli”, hanem elszabadul, az élre törekszik és „önhatalmúlag” művészetté, pontosabban plasztikus festészetté válik. Sőt: vetett árnyéka révén, vagyis az él (a tárgy) mögött keletkező sötétebb térség rajzosságával immateriális kinetikát képez meg (ismét csak: élbenjárás), az állandóság és a véletlen pillanatnyiság dialektikájában. Úgy rémlik, megsejtettem a jelenség lényegét, mert – mint nemrég olvastam a festőtől –, „Munkáim első szemrevételezésre nagy kiterjedésű, homogén, neutrális, különböző tónusú szürke táblafelületek.”