Nagy Gabriella szénlapjainak témája privát szférája, budapesti otthona, mindennapi életének biztonságot nyújtó terepe. Megfigyeli és rögzíti a benne élő lényeket: növényeket, állatokat, embereket, akik láthatóan békés szimbiózisban élik mindennapjaikat egymással. Alkotói intenciója, hogy sorra megrajzolja az urbánus léthez alkalmazkodó vegetációt, a dús lombú szobanövényeket, tücsköket-bogarakat”, amik ablakokon, réseken keresztül, hívatlanul veszik birtokba a lakást.  Környezetüktől függetlenített, alkalmi csendéletei banális témák, amik a lét elevenségére utalnak, és valami állandósult, metafizikus derűt sugároznak magukból. Az almán megpihenő és lábát dörzsölő légy vagy az ablakból kitekintve, derengő fényben elénk táruló fenyőfák a nyugalomnak apró, banális jelei és hordozói, a művész harmóniára törekvő személyiségének fontos médiumai. Öndefiníciós vizsgálata során családtagjait és saját magát mint alkalmi portrérajzoló is megörökíti. Ninát a kiskamasz lányt, Szabolcsot és Rozi kutyát bensőséges pózban és a művész önmagát is szemben a tükörrel, telefonnal szelfizi. A ránk tekintő családtagok érzéki faktúrával megrajzolt portréi mögül előtűnnek egyéni karaktereik, pervazív szerepeiket meghatározó vonásaik, a kimerevített pillanatok ugyanakkor el is távolítanak bennünket legszemélyesebb közegüktől. Rajzgyűjteménye egy olyan szubjektív leltár, amiben a megfigyelő szimbolikus és fizikai közelségből egyaránt vizsgálódik. „Modelljeit” hol valóságos méretükben hagyja, hol – mintha nagyítólencsén keresztül nézné – óriásivá növeszti, esetleg aránytalanul apróra zsugorítja. De bármit is ábrázoljon általuk, a személyes történet és művészet közötti határ összemosódik, majd észrevétlenül feloldódódik a rajzok érzéki elevenségében.