A Nagyházi Contemporary második kiállításán Dóczi Attila progresszív alkotói világába nyerhetük betekintést. A művész legújabb, Fragments of Eternity című egyéni kiállítása a Powerformat, a Shape of Noise és Trophy sorozataiból válogat. Munkái egy ismeretlen utópia fennmaradt darabjait mutatják be, amelyben az installációk a távoli jövőben, mai világunk romantizált, újraértelmezett emlékeiként maradtak fenn. Ebben az elképzelt távoli jövőben a számunkra nem is annyira messzi rendszerváltás utáni időszak markáns esztétikai elemei – olykor humoros hangvétellel – élednek újjá. Dóczi fesztelen anyag és színhasználata hol merész eleganciát, hol súlyos iróniát csempész a kompozíciókba. Munkáit a művészeti médiumok széles skálája közötti szabad átjárás jellemzi, installációi túlfeszítik a hagyományos értelemben vett műtárgy fogalmát. Műveit, mint kisajátított talált tárgyakat láthatjuk, amelyek a végtelen idő töredékeiként jelennek meg.

 

A kilencvenes évek digitális forradalma meghatározó erővel hatott Dóczi vizuális világára. A korra jellemző színek és formák jelentős inspirációs pontként szolgálnak a művész alkotásaiban. Utópisztikus univerzumában keveredik a megfakult neonszínek kínos nosztalgiája, a rideg fémek és műanyag formák által teremtett durvasággal és feszültséggel. Egy új korszak szabadság-reménye mellett finoman érzékelhető az emberiség egyre növekvő technológiai kiszolgáltatottságának előrevetítése. Felsejlik egy világ, mely a letépett plakátokkal és installációkkal egyszerre lehet a korszak rave bulijának dekorációja, vagy egy elképzelt jövő trendtörténeti ereklyéje.

 

Míg a Powerformat sorozatban a letépett reklámok inspirálta fizikai erőknek csak egy része kap hangsúlyt, addig a Shape of Noise-ban ezek új jelentést nyernek. A fogyasztói társadalomban már állandósult reklám és hirdetés dömping keltette folyamatos zaj manifesztálódik, keveredve az ipari termelés jellegzetes anyagaival. Megjelenik a sokszorosított grafika, valamint a gépsorok által létrehozott tömegtermékek. Ahogyan a Trophy sorozat esetében is, Dóczi alkotói folyamatának fontos részét képezi a használt csomagolóanyagok, hungarocellek, építőipari elemek, plakátok, kiválasztása és beemelése. A műtárgyakon megjelenő, olykor azokat áttörő műanyag kiegészítők, láncok, valamint az installációkhoz felhasznált ready-made tárgyak a művész keze nyomán új narratívába rendeződnek.

 

A tépésnyomok erőszakos taktilitása váltakozik az ipari fröccsöntött emléktárgyak elegyítésével. Dóczi munkáin megjelenő robbanásszerű erők, karmolások energiája erős futurista benyomásokat indukálnak, felelevenítve a képregények szuperhőseinek világát. Ugyanakkor a nonfiguratív ornamentikák és ocelot minták a jelen mainstream trendjeit egy letűnt kor esztétikájaként idézik meg. Az installatív munkák egy-egy kirakós darabjaiként jelennek meg egy távoli, felborult világrend utolsó mementóiként. Ennek a poszt-

kapitalista teremtéstörténetnek legfőbb stációi a státusz, szexualitás és az egyre növekvő hulladék-felhalmozás. A megteremtett komplex vízión túl, Dóczi fontosnak tartja, hogy a befogadóban megfogalmazódjon a kijózanító gondolat, miszerint a kiállításon látott anyagok lassanként teljesen behálózzák a Földet. Összeforrnak a környezettel, hosszú évszázadok alatt indulnak csak bomlásnak és akárhogy igyekszünk, sokkal tovább fognak fennmaradni, mint maga az emberiség.