„Érdekelte a nem mindig mindenki számára észrevehető különbség a nemes anyag és az imitáció, a valódi és a másolat, a sokszorosítás, az utánzás között, a valóság és annak tükörképe között.”– emlékezett vissza Gémes Péter korai lengyelországi korszakára Stanisław Zbigniew Kamieński 1988-ban. Ezekből az 1975 és 1980 között készített, a festészet, a fotográfia és a grafika határainak kitágítására törekvő és a korban aktuális művészeti kérdéseket felvető munkákból mutat be egy válogatást a Vintage Galéria tárlata, mely címét is Gémes egyik kiállított 1979-es művétől kölcsönzi.

 

A lengyelországi oktatási rendszer működése révén grafikai tanulmányai mellett Gémesnek festészeti stúdiumokat is folytatnia kellett, illetve az iskolai feladatok részeként a fotográfia képzőművészeti felhasználásával is kísérletezhetett, amely sokszorosító grafikai tevékenységére is hatással volt. A nyomatok elkészítésekor Gémes folyóiratokból és prospektusokból kiragadott fényképek után, illetve személyes tárgyait alapul véve a litográfkő felületére a személyes érintkezést kiiktató szórópisztollyal vitte fel a tintát, azonban festői eszközeivel és az optikai leképzés sajátosságait imitálva egyfajta egyéni „fotó-látás” jegyében technikailag is kiemelkedő, oldott és finoman elmosódott felületeket hozott létre litográfiáin.

 

Az aktuális nemzetközi irányzatokban jól tájékozott, ámde még a közép-kelet-európai régión belül is egyaránt a lengyel és a magyar művészeti világ perifériájára szorult Gémes számára az 1970-es évek második felében hangsúlyossá vált és felnagyítódott a személyes „Belső tér” (1979) és az őt körülvevő tárgyi világ, melynek egyes elemei a „Transzpozíciós gyakorlatok” (1979) esetlegesen elképzelhető játékszabályait követve rendkívül sokrétűen értelmezhetőek a globális, és az egyes lokális kontextusokban is.

 

RÁTKAI Zsófia

 

GÉMES Péter (1951-1996) képzőművész. Gémes Péter művei az 1970-es évektől kezdve egyszerre illeszkedtek a kortárs lengyel és a magyar képzőművészeti közegbe, valamint kapcsolódtak az egyetemes művészettörténet hagyományaihoz a felhasznált motívumok révén. Gémes tanulmányait 1972 és 1976 között a varsói Képzőművészeti Akadémia grafika szakán folytatta, ezt követően néhány év múlva visszatért Magyarországra. Az 1980-as évektől fordult a fotográfia felé, ettől fogva egy egyedi megvilágítási technika alkalmazásával saját testéről és modellekről negatív hatású, fekete-fehér felvételeket készített. Műveinek kiindulópontját ebben az évtizedben elsődlegesen az antik művészet és a görög mitológia, valamint a későbbiekben a filozófia és a keresztény szimbólumok jelentették. Ezekből kiindulva, de egyéni képalkotási technikájával az elvonatkoztatást lehetővé tevő viszonyt kialakítva olyan általános érvényű kérdések foglalkoztatták, mint a fizikai és szellemi, valamint a köztes lét, a túlvilág mibenléte, vagy a sötétség és a fény. Az 1990-es években a saját testéről, egyes testrészeiről készített felvételek felhasználásával, egyre kevésbé felismerhető, elvont elemekből építette fel nagyléptékű rendszereit. Sorozatai, szekvenciái olykor spirituális ihletésűek voltak (Apokrif, 1993; Fekete négyzet, 1993), máskor olyan elvont témák jelentek meg bennük, mint például az idő (Napló – Egy hét, 1994; Napló – Piramis, 1995). Ezen munkái, valamint a szintén ekkoriban készült, és az alig két évtizedet felölelő munkásságát lezáró, lábszármotívumokból összeállított Oszlopok (1995) sorozat művészetének összegzésének tekinthetőek. 2000-ben a budapesti Műcsarnokban rendezték meg egyéni retrospektív tárlatát, munkái megtalálhatóak többek között a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria (Budapest), a Muzeum Sztuki Współczesnej (Radom), valamint a Staatsgalerie (Stuttgart) gyűjteményében.