Sinkó Istvánnak a mostani kiállításra készített új munkái egységesen Jelenségek címen szerepelnek. Az új sorozatnál a látogató nagyobb szabadságot kap a befogadásban, az alkotó rábízza az értelmezést. A képek harmonikus színállása, líraisága és személyessége ellenére a művek egyfajta finom ellentét feszültségét hordozzák az absztrakció versus figurativitás, a klasszikus festészet versus alkalmazott műfajok használata miatt. A felismerhető formák és motívumok ezeken csak mint a megfigyelt látványok, a jelenségek részei úsznak be a kép terébe. A különböző rétegek, formatöredékek, árnyképek kiadnak egy új beállítást, vagy jelenséget, és így lesz például egy talált fotóból csendélet.

A megfigyelés folyamatának nyugodt hangulata érződik minden munkán, ahogy a festő rácsodálkozik a világ lényeges képeire, a látvány minőségére, vagyis az elé táruló jelenségekre. A színek és formák ilyen váltakozása és alakulása a zenei improvizációra emlékeztetheti a nézőt. Aki járatos abban, hogy tudatosítsa a jelenségek kiváltotta saját érzéseit, az képes lehet meghallani a mögöttük húzódó, nyújtózó dallamokat is.
Sinkó István munkamódszerét a képek réteges felépítése jellemzi, de nem a szokásos értelemben rétegez, hanem műfajokat, módszereket és eljárásokat helyez egymásra, ezek alkotják a jelenségeket feltáró képeit. A kiindulópont mindig egy fotó, nevezhetnénk akár talált fotónak is, bár a művész saját fotóját használja a munkák alapjául. Fotó egy alakról, fény- vagy árnyékjelenségről, formáról. Az A4-es méretű nagyítást követően a művész beledolgozik a képbe: formákat helyez el benne, vagy egyszerűen csak belenagyít, komponál. Ebből a változatból készül egy nyomdai print vászonra, amelybe végül pasztellel vagy festékspray-jel felteszi a végső gesztusokat, és megszületik a kép. Figyelemre méltó az e módszerből fakadó gondolatiság. A fényképezés mögött az az igény húzódik, hogy egy eszköz segítségével szeretnénk megörökíteni a valóság részleteit, illetve minél pontosabban, minél élethűbben visszaadni a jelenségeket. Tehát az alkotó a valóság egy részleteként, egyfajta vázlatként kijelöl egy kompozíciós irányt, hogy az a végső munka kiindulópontja legyen. Miután ezt „kézműves” eszközökkel tovább alakítja, vagyis belefest, létrejön az a végső állapotú vázlat, amely felnagyítva és kinyomtatva a kiállításra kerülő festmény utolsó előtti fázisa lesz. És ekkor, a végső méretet és kompozíciót kialakítva, a művész elhelyez bizonyos formákat, gesztusokat, amelyek segítségével létrejön a végső egyensúly: ez a kép befejezése.