Napjainkban újra többet beszélünk a technológia és az ember kapcsolatáról. Az AI, azaz a mesterséges intelligencia tavaly év végi „éles bevetése” után szinte minden háztartásban elérhetővé vált a komputertechnológia legújabb generációja. Vele együtt pedig a kihívás is: Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?, ahogy 1897-ben a francia festő,  Paul Gauguin is feltette ezt a kérdést.

KÓSA János festőművész VILTIN Galériában rendezett egyéni kiállítása is a technológia és a művészet kapcsolatát állítja középpontba, és átfogó válogatást mutat be az 1994-2019 között készült alkotásaiból. A nagyméretű és kisebb festmények koherenciáját a téma adja, a technológia és az ember kapcsolatának közvetlen ábrázolása: a kiüresedett könyvtár fölött melankolikusan önmagába révedő férfi-nő pár pixeles monitorkék portréjától a festőrobotot beüzemelő fiatalokig, vagy a Budapest város modellje fölött a jövőképen vitázó kiborgok és emberek csoportjáig.
KÓSA János generációjának meghatározó alkotója, pályája a kilencvenes években indult, festészeti praxisa és képzőművészeti egyetemi tanári munkája párhuzamosan építkezik. A kilencvenes évek festészetére nagy hatást gyakorolt a technokultúra, a számítógép egyre szélesebb körben való alkalmazása, a digitális forradalom internet tényezőjének megjelenése. A fiatal festő felismerte, hogy a ’80-as évek posztmodern, transzavantgárd látásmódja, expresszívizmusa addigra anakronisztikussá vált. A számítógép generálta elektronikus kép „tiszta soványsága” hatott a festőkre, ugyanakkor a korabeli komputeranimáció szegényes, de egyre népszerűbb képisége a festőket szembenállásra késztette. Ezt fokozták a mindig új definíciók mentén, de időről-időre újra felerősödő teoretikus hangok a festészet halálról (Hans Belting, Arthur C. Danto) A művészet vége? - Perneczky Géza. A technikai kép kontra festmény vita. A festők számára kirajzolódott, hogy a felgyorsulási processzus, az idő jelentőségének felismerése, nem pedig a vég és a halál a lényeg. Az elektronikus, majd a digitális álló- és mozgóképdömpingben a festmény statikus jellegének, illetve anyagszerűségének köszönhetően az megállásra késztet és egyfajta nyugalmi pozíciót képvisel, amelyre befogadói igény van. Ez a pont nyitott utat a festészet megújulásának. KÓSA érdeklődése a kortárs technokultúra és a sci-fi irodalom irányába fokozódott, azonban ez szkeptikus és kettős természetű volt. „Nagyon sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a technofóbia vagy a technófilia eredménye a festészetnek az a korszaka, amikor a Hackereket (1995-97) is megfestettem.”  Ez a téma akkor mást jelentett, mint ma. „Ma közönséges számitógépes bűnözőknek tekintjük a hackereket, de akkor a digitális korszak Zorrói voltak.” – mondja a művész. Ezt a romantikus felhangot a hozzájuk rendelt letisztult, a 19. századi német romantikát idéző festésmóddal interpretálta, ahogy azt láthatjuk A festőrobot üzembe állítása (1999) mű esetében is.
KÓSA számára a festészet ereje a folytonosság, a tradíció megtartásában rejlik. Egész életművében kitüntetett figyelemmel adózik a különböző művészettörténeti korok reminiszcenciái előtt: a ’90-es évek közepétől Picasso kék korszakára készített parafrázisokat, majd a 2000-es évektől előbb a kelet-európaiság karakterjegyeinek megjelenítését kereste a szocialista realizmus, mint korszak kortárs elfogadásával egyetemben. 2010-től visszatért a 19. századi romantika és a jelenkor analógiájához: disztópikus és ideál-utópisztikus tájábrázolásokat készített, melyeken ember és poszthumán lények harmóniában élnek az ideális jövőbeli tájban, vagy éppen közösen keresnek megoldást a ránk nehezedő civilizációs és természeti kihívásokra. Ebben az időben munkájában egyre demonstratívabbá válik a festészet alapvető morfológiájának vizsgálata is, a szín és az anyag, a stílus- és narratívajegyek analizálása. Képei gazdag anyaghasználatról, egy-egy művön belül is változó előadásmódról tanúskodnak, ahol az expresszív és letisztult, glazúros felületek találkoznak. Előképei egy szélesebb európai festészeti múltból merítenek, ezzel is hangsúlyozva a nyugati művészeti kánon egységét, folytonosságát: Hans Makart, Jan Matejko, Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula, vagy éppen Caspar David Friedrich és Claude Laurent szellemi öröksége egyaránt felismerhető műveiben. KÓSA János drámai feszültséget sem nélkülöző izgalmas festészetében váteszi képességgel „túllát” a külvilág korunk technikai fejlődése fölött érzett pesszimizmusán.  
iski Kocsis Tibor

KÓSA János (1962, Budapest) 1989-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát, mestere Sváby Lajos volt, majd 1989-1992 között posztgraduális képzésen vett részt a murális műhelyben, ahol Tölg-Molnár Zoltán volt a mestere. 1999 óta oktat a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, 2012-2015 között a Festő Tanszék vezetője, 2015-től egyetemi docens. Az Egyetem Doktori Iskolájában 2008-ban szerzett DLA fokozatot. 1993-96 között Derkovits-ösztöndíjas, 1994-ben Barcsay-díjat kapott, majd 1998-ban a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa. 2014-ben Munkácsy-díjban részesült. A számos magángyűjtemény mellett művei megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galéria, a Kortárs Művészeti Intézet - Dunaújváros, a székesfehérvári Szt. István Király Múzeum és a Raiffeisen Bank kollekciójában. Több monográfia jelent meg munkásságáról, művei számos szakirodalomban szerepelnek.