Először csak egy kedves kis házat látsz.
Fából épült, Tisza-parti nyaraló. Békebeli hangulat, nyugodt táj. De nézd csak meg jobban.
A ház, mint egy szótlan kísértet, úgy lebeg a föld felett (eszes építészek lábakra állították, védekezvén az esetleges árvizek ellen). Nappal van vagy éjszaka? – kérdezed. A fák lombjai, az épület pillérei hosszú árnyékot növesztettek. Közel s távol sehol senki. Vagy mégis? – hunyorítasz kényszeredetten a sötétben, a ház felé pillantva. Odabenn valaki égve felejtette a villanyt.

Jámbor Évi szívében mindig is különleges helyet foglalt el a Tisza-part: ezeken a vidékeken bóklászott a töltéseken és ártéri erdőkben, itt tanult meg úszni. Gyerekkorának meghatározó tájai, helyszínei és momentumai elevenednek most meg legújabb képsorozatában. Tájképei, csendéletei bár realisztikus elemekből építkeznek, mégis meseszerűnek hatnak: ezek az álomképek azonban – amikbe a művész belenagyít, s ahová minket is meginvitál – nem mindig sejtetnek jót.