Ha a testünkön hordott ruházatunk a „második bőrünk”, akkor a szobánk mint a sorban következő, eggyel nagyobb burok, ami körülölel minket, talán nevezhető a harmadik bőrnek. De az is lehet, hogy alapvető fizikai jellemzői miatt inkább páncélnak tekintjük, mindenesetre maga az intim szféra. A ruházathoz hasonlóan védettséget ad a külvilág hatásai ellen, és egyszersmind lehetőség a saját ízlés, lelkiállapot és státusz jeleinek megmutatásaira. A szobánkban található tárgyak, illatok, állatok, hangulatok valamilyen formán mind a tulajdonosukról árulkodnak; elrendezésükből, vagy épp el nem rendezésükből pedig az aktuális lelkiállapotukról, vagy éppen az általános információszervezési szokásairól is sok mindent meg lehet tudni. A saját szobánkon végignézve sok mindent megtudhatunk önmagunkról is, rendrakás – vagyis a tárgyak számbavétele, értelmezése és kategorizálása – közben pedig egy igazán rendhagyó szelfi is összeállhat rólunk. (Mucsi Emese)

„Közel egy évtizede foglalkozom a felhalmozás, gyűjtögetés, és az ebből fakadó rendetlenség 21. századi problémájának művészeti oldalról való megvilágításával. Évekig a családi házunk, az otthon intim terei, enteriőrjei voltak munkáim középpontjában, majd bővültek a barátok, ismerősök és ismeretlenek helyszíneivel. A környezet és az ember viszonyát tanulmányozó alkotói vizsgálódás érdekel, a mögöttük meghúzódó szociológiai és pszichológiai jelenségek megfigyelését, feltárását szem előtt tartva, amit egyfajta realista jellegű ábrázolásmóddal, sok esetben dokumentarista felfogással jelenítek meg alkotásaimban. Személyes érintettségem okán foglalkozom ezzel a témával; nagy családban nőttem fel, négyen vagyunk testvérek, és én vagyok a legidősebb, ami meghatározó tapasztalat számomra. A pótanya szerep, az állandó odafigyelés a család tagjaira természetessé vált, és talán ez a fajta attitűd az, ami hozzásegít ma is ahhoz, hogy érzékeny figyelemmel forduljak a környezetem felé. A családi házunk mindig is túlzsúfolt és meglehetősen rendetlen volt. Gyerekkoromtól kezdve konfrontáció a rendetlenség kérdése, a szüleim halmozása, gyűjtögetése, a káosz, a családom tárgyakhoz való viszonya. Különböző módokon küzdöttem a rendteremtésért kilenc éven át, majd feladtam. Az utóbbi tíz évben ez az „élmény” teljesen átalakult, a terek és tárgyak megfestésének hatására mára nemcsak a szüleim, családom, hanem mások tereit is elfogadással tudom kezelni. Ez a téma számomra – de akár a nézőnek is – egyfajta terápiás megközelítés, vizuális feldolgozása a problémának, a „bántó tereknek”, és végső soron esztétizálása annak, ami nekem idegen. Úgy tudtam/tudom elfogadtatni magammal ezt a helyzetet, hogy eltávolítom magamtól, úgymond „hasznossá teszem” azáltal, hogy festői rendetlenséget jelenítek meg a munkáimban. Mintegy megfigyelőként vagyok jelen, amikor is művészként egyfajta „installációkként” értelmezem a tárgy- és ruhakompozíciók sorát, amelyek romantikus ihletettséget adnak a megörökítés, megfestés vágyának újra és újra.”

Zékány Dia