Stark Attila vizuális világának szereplői erőteljesen beépültek a kétezres évek kortárs vizuális emlékezetébe, figurái ismerős alakokként köszönnek vissza a vásznakról. Tavalyi kiállításának képei azonban elmozdultak egy kevésbé trendi, de annál érdekesebb, ironikus-bukolikus festészet felé, ahol a természeti környezet és az ember ambivalens kapcsolata egy újfajta festőiséggel párosult. Jelen kiállítás képein – e kettő szintéziseként – visszatérnek Stark jól ismert lényei, akik olykor a Plants from Here világában, máskor a barokk festmények aktualizált kulisszái előtt jelennek meg. Sőt, a figurák néha a festészettörténet protagonistáinak bőrébe bújnak, amit persze csak akkor tudunk kellően értékelni, ha mind az eredetit, mind a Stark-féle világot ismerjük. Giorgione klasszikus és a KuloCity vicces figuráinak találkozása persze primer módon is működik, de egy másik síkon akár elkeseredett segélykérésként vagy keserű összekacsintásként is értelmezhető azon kipusztulófélben lévő kevesekkel, akik még képesek dekódolni az ilyen utalásokat. A Shifting Baseline festményei a művész saját korszakai közti játékos utazáson túl a kollektív vizuális emlékezetre, és így a művészettörténet fontosságára is ráirányítják a figyelmet.

A ’shifting baseline’ kifejezést legújabban annak a jelenségnek a megnevezésére használják, amely az egymás után következő generációk magától értetődőségeiben és alapvetéseiben történő észrevétlen változásokat írja le. A felejtés korunk mindennél gyorsabban terjedő járványaként terjed, és fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy egyáltalán van-e még kulturális értelemben vett ’alapvonal’, vagy ahogy korábban neveztük, általános műveltség, amit egy generáció vagy egy közösség a magáénak tekint?